Triglav, megint


Triglav, megint
Megjelent: 2016. július 25. hétfő, 13:32  Írta: pavluxek



Erre a nyárra nem kovácsoltam terveket, a váratlan és gyors lefolyású túrák nyara lesz, úgy döntöttem. Az első áldozat a Triglav lett. Valamit tudhat ez a hegy, hogy már negyedszer mászom fel rá... Legutóbb 3 éve, úgyhogy igazán ideje volt frissíteni az emlékeket.

 

A Mojstrana fölötti Vrata-völgyben az Aljažev dom nevű turistaház (1015m) a bázisunk. Amolyan hazajáró lelkek vagyunk itt, alig múlik el szezon, hogy be ne köszönnék – tavaly a Škrlaticát másztuk innen –, Olga mama, a ház tündére már el is várja, hogy jöjjünk, évről évre. Szerencsére a háztól több izgalmas útvonal is vezet a hegyekbe, úgyhogy a mi fényes jövőnket az unalom réme semmiképp nem veszélyezteti. Legfeljebb az, hogy egyre több ilyen ház van Szlovéniában, ahová barátként várnak vissza évről évre; Tomasz úr, a Kamniki-Alpokban, Jadranka és Zlatko a Snežniken, és a Tamar-völgybe is nagyon vissza kellene mennünk a bimbózó kapcsolatokat ápolni. Lassan rövid lesz az év mindent végigjárni... De ez az, amiért annyira szeretem Szlovéniát.

 

A Triglav mászások menetrendje az szokott lenni, hogy este a ház teraszáról jól megnézzük a lenyugvó nap fényében fürdő csúcsot, amit aztán többé sosem látunk a túra során. Most azonban más a helyzet. Szinte mosolyog ránk a csúcs a felkelő nap fényében az ő 1850m-es relatív magasságából, a hatalmas északi fal tetején. Az időjárás előrejelzés is optimista, így mi is azok vagyunk.

A karabineres partizán emlékműnél térünk le a völgytalpon futó útról, s megkezdjük a szerpentinezést az északi oldalban. Egész jelentős, 1700m fölötti magasságig erdőben. Sajnos, hamar jelentkeznek a nehézségeim is. Nem központi téma, de nem hallgatom el: márciustól júniusig makacs izomhúzódással bajlódtam, normálisan járni is alig tudtam, nemhogy futni, edzeni. Alig 2 órája mászunk, amikor beleáll a görcs egyik combomba, aztán pedig a másikba is. Voltam azonban már elég zűrös helyzetben ahhoz, hogy tudjam, az ember bőven kibír háromszor annyit, mint gondolná, s az útvonalat is ismerem, tudom, mi vár... szóval meg tudom csinálni, csak nem fogom nagyon élvezni, a többieknek pedig egy-másfél órával tovább fog tartani a szükségesnél, mert a szokásosnál több és hosszabb pihenőt kell beiktatnunk. De ilyen remek időben, ilyen gyönyörű tájban ez senkinek nem fog fájni, egyedül nekem. Másnapra meg már csak emlék lesz ez az egész tortúra.

 

A Tominšek út gyönyörű. Hó már szinte nincs az útvonalban. Nem nehéz, de kitett mászások, s közben szinte végig belátható a 3km széles, 1000-1500m magas északi fal, a másik oldalon a Stenar-Škrlatica csipkés vonulata. Amúgy nem haladunk rosszul, még így sem: a Kotel pereméig (2200m) még meg is előzünk egy szász brigádot, míg mellettünk csak egy türingiai párocska húz el.

 

A Kotel pereme – a nagy fal teteje – hagyományos Frühstücksplatz a túráimon. Igaz, délidő van, de én mászós-túrázós reggeleken nem nagyon tudok enni, így nekem ez az első főétkezés. Megállunk enni, ahogy valószínűleg mások is szoktak, mert mindig bóklászik erre 1-2 ügyeletes kőszáli kecske, havasi csóka, hogy összeszedjék a morzsákat. Túl sokat nem hagyunk nekik, nehogy felboruljon az ökológiai egyensúly.

A Kotel gleccsergyalulta, karsztosodott, ferde, hófoltos mészkőplató, kellemetlen és végeérhetetlen emelkedő a kis Kredarica-fennsíkon álló turistaházig (Triglavski dom na Kredarici, 2515m), most azonban a szokásosnál könnyebben veszem – ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene öt percenként megállnom öt perc izomlazításra. Így is kora délutánra felérünk a házhoz. Nem ambicionálom, hogy „rohanjunk fel” egyből a csúcsra. Muszáj pihennie az izmoknak, stabil szép időnk van, semmi sem sürget. Majd holnap reggel! A többiek sem szaggatják az istrángot, hogy menjünk-menjünk!

 

Napozunk egy kicsit a teraszon, aztán délután négykor – a gazda jelzésére – becsekkolunk. Első fecskék vagyunk, rajtunk kívül még csak a német ARD televízió forgatócsoportja foglalta el a szobáit, s most még sejtelmü(n)k sincs arról, hogy a másnap hajnali forgatáskor mi vonulgatunk nekik a csúcs felé a vágóképeken.

  

A házat idén júniustól nem az évek során megszokott csapat üzemelteti. Nekem hiányzik Irena Bezjak kedves, biztonságérzetet nyújtó látványa. Az új gazda nem szimpatikus. Nem tudom, miért, merthogy példának okáért a legjobb szobáját adta, de... valahogy hiányzik belőle az az „egy húron pendülünk” hozzáállás, amiért szeretem ezt az országot, ami miatt minden turistaházban otthon érzem magam. Sebaj, jövőre kap még egy esélyt, merthogy van még tervem a Triglavot illetően.

A ház nem a konyhájáról híres, így most sem kísérletezünk; egységesen krajnai kolbászt rendelek a csapatnak, mert azt nem idefönt készítik, azt csak meg kell főzni. A terv remekül működik, s mire végzünk a falatozással, nagyjából meg is telik a ház (340 hálóhely!). Közben szóba elegyedünk és hamar összebarátkozunk egy fiatalemberrel, akivel többen is úgy vagyunk, hogy valahonnan ismerjük az idők kezdete óta, pedig nem, s akiről hamar kiderül, hogy valójában asszonnyal és két tüneményes kissráccal van itt. A fiúcskák a Kárpátokban szocializálódtak, épp a behavazott Hochkönigről jönnek, ma 5 és fél óra alatt másztak fel az Aljažev domtól a Prag úton, úgyhogy azt lehet mondani, a helyükön vannak itt, a nagy hegyek világában. Felszerelésükben gyönyörűen keverednek az archaikus dolgok a csúcstechnológiával: hímzett asztalkendő és a legjobb fajta héjkabát, stb. Székelyudvarhelyiek. Én nem vagyok eldőlve mindentől, ami erdélyi, pusztán azért, mert erdélyi, velük azonban már azelőtt eldőlt a sorsunk, mielőtt megtudtuk volna, honnan jöttek. Most már kár volna ezen siránkozni... ;-)

   

Rendes, pihentető alvás után reggel ötkor kelünk, s hamarosan nekiindulunk a csúcsnak. El akarjuk kerülni a tömegjeleneteket. Délután ugyanis több iskolás csoportot is felhoztak a Kredaricára, s őket reggel viszik fel a hegyivezetők a csúcsra. (Mojstranából a nagyjából egyenletesen emelkedő Krma-völgyön át különösebb nehézség és mászás nélkül vezet út a Kredaricára, télen pl. innen szoktak feljönni, akkor ez a normál út.) A vezetők az este sok helyen feszítettek ki számukra kötelet a csúcson, hogy az egész út során tudjanak majd ferrata kantárral biztosítani.

 

Jó tempóban haladunk fölfelé, a combom is jelzi, hogy semmi kifogása a mászás ellen. Az egyetlen korlátozó tényező, hogy még nem ébredtünk fel igazán. A Mali Triglavon kicsit várnunk kell, a német forgatócsoport ott épp hosszabb szöveget vesz fel. Aztán elkerüljük őket, s előttünk csak a tegnapi kis család, halad fölfelé, meg az a néhány operatőr lézeng, akik fent aludtak a csúcson, s a napkelte felvétele volt a dolguk. Ők már lefelé szivárognak, hangulatokat vesznek fel, vágóképeket készítenek. Például rólunk.

A kis családot a csúcson (2864m) érjük utol, együtt fényképezkedünk, csokizunk, mókázunk. Felhő nem zavarja a kilátást, csak a völgyi párák. A Jalovec és Mangart ismerős tömbjén túl már párába vesznek a részletek, így a Großglocknert most nem lehet kivenni a láthatáron. Hosszan időzünk a csúcson, élvezve, hogy még nincs tömeg, de aztán muszáj elindulnunk, ha nem akarunk valamelyik zűrös szakasz fogságába esni! A Mali Triglavig saját tempóban haladhatunk, ennek a keleti oldalában ütközünk csak torlódásba – az egyik iskolás csoport mászik felfelé – de pár perc múlva szabad a pálya. Okosan csinálják a szlovének: a csoportokat külön teremben étkeztették és kis csoportokban viszik őket a csúcsra, így ez a jelentős létszámú ember sem okoz problémát a hegyen.

 

A házba visszatérve tisztességesen megreggelizünk, aztán elindulunk lefelé a Kotelban, majd a Prag murvás-törmelékes párkányain. Hamarosan elporol mellettünk a kis család a gyerekekkel. Hihetetlenül ügyesek. A mászásoknál persze utolérjük őket, mert ott néha várni kell a felfelé igyekvőkre, meg a kisebbik fiúcskának még nem megy nagyon a mászás, de amikor egy hosszabb ereszkedésnél beszállok én is segíteni, azt kell tapasztalnom, hogy a nagyobbik fiú már ügyesebben mászik, mint én. Aztán ők el is húznak, s mire mi is leérünk a patakhoz, már a lábáztatással is végeztek.

 

Hazafelé még megállunk az Aljažev domnál, mert emellett nem lehet csak úgy elrohanni. Emlékezetesen jó presszókávé, felejthető bécsi szelet, érzelemdús búcsúzás Olga mamától. Mikor jövünk? Jövőre biztosan! Minél többet járok ide, annál több dolgom van itt. És egyáltalán nem bánom ezt.

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/6310009798216217009#