Kalandozás az Alpokban


Kalandozás az Alpokban
Megjelent: 2016. augusztus 11. csütörtök, 23:40  Írta: pavluxek
.

Máskor, ha hazaérek egy kirándulásról, az az első, hogy letöltöm a számítógépre a képeket, hogy azokat mielőbb feldolgozhassam, újra átélve az élményt. Most több, mint egy napja itthon vagyok már, de még nem bányásztam elő a hátizsákból a fényképezőgépet. Ha viszont meglátom a tükörképemet, szokatlanul hosszan méregetjük egymást. Ki ez az ember? Biztos, hogy itt van a jó helyen?

De talán kezdjük az elején!

* * *

Großglockner

(fotók: https://plus.google.com/photos/109969322265258264765/albums/6317655212585426225)

Erre a nyárra nem kovácsoltam terveket; a váratlan és gyors lefolyású túrák nyara lesz, úgy döntöttem. Amikor a Tigris (aki egyébként Mária) azzal jelentkezett, hogy menjünk a Stüdlgratra, rögtön igent mondtam. Egyrészt a Großglockner Stüdlgrat gerince tavaly már tervben volt, csak valahogy nem került sorra, másrészt pedig, ha a Tigris hív, akkor én kapásból igent mondok, csak aztán kérdezem, miről is van szó?

Aztán kiderül, hogy Józsi is jön velünk. Ennek kevésbé örülök. Na nem, mintha bármi kifogásom lenne a személye ellen, hiszen még sosem találkoztunk, de épp ez az... Józsi rutinos és eredményes, öreg hegymászó, de ha mi közös túrára szerveződtünk, abból mindig valami katasztrófa lett: egyben leesett 4 méter hó az Alpokra, vagy Boszniát elmosta az árvíz; mindig olyan idő kerekedett, hogy értelmetlen lett volna útra kelni. Na, talán majd most!

Amikor lefoglaljuk a Stüdlhüttében az utolsó három szabad hálóhelyet, még szép mászóidőt ígérnek a meteorológiai modellek a hétvégére, én pedig lelkesen készülök az útvonalból. Ők mindketten többször mászták már ezt, nekem az első kísérletem lesz. Az UIAA skálán III fokozatú út, a csúcs felé egyre fokozódó nehézségekkel. A Tigris azt mondja, másztam már ilyent az Ortleren, csak nem tudtam. Nem lesz semmi gond!

Aztán megnyerjük a főnyereményt: éppen péntekre érkezik egy hidegfront, úgynevezett azori-orral, ami a stabil azori anticiklonok ékszerű benyúlása, amit sok esetben tartós szélviharok, záporok kísérnek. A Glockner térségében (is) kiadós eső, a csúcsrégióban méteres friss hó várható. Az éjjel oroszlánokkal álmodom. Köszi, Józsi!

Természetesen útnak indulunk. Klagenfurtig rekkenő hőségben, onnan már szakadó esőben, fokozatosan csökkenő hőmérséklet mellett. Lienzben a hídon álló tömeg a Tauernből érkező, vadul tajtékzó Isel folyócskán hüledezik. Úgy látszik, itt már huzamosabb ideje intenzíven esik az eső. Kals előtt egy buszmegálló esőbeállójában felvesszük a túracuccot, összekészítjük a hátizsákokat, aztán a 12 órányi utazás után, este hatkor végre megérkezünk a Lucknerhaus (1920m) melletti nagy parkolóba. Soha ilyen kevés autót nem láttunk még it..

.

 Felkapjuk a hátizsákot, esőkabátot, aztán a szakadó esőben sovány malac vágtában elindulunk felfelé a Stüdlhüttébe, ahol jó lenne elcsípni még valami meleg vacsorát. Az eső hamar átvált havazásba, s a hó a Lucknerhütte (2241m) fölött már meg is marad. 2 óra alatt, este nyolckor érünk fel a Stüdlhüttébe (2801m), ami 5-10 centis friss, vizes hóban egész jó menetidő. Ledobáljuk a vizes cuccot, hátizsákot, bakancsot és becsekkolunk. Döbbenetünkre a ház tele van. Honnan jött ide ez a rengeteg ember és minek, ebben az időben?

 

A svédasztalos vacsora minden igényt kielégít, a miénket legalábbis biztosan. Meleg levesek, sült hal, krumpli, saláták, sajtok, gyümölcsök, édesség, amennyi beléd fér – illetve, amennyire szükséged van. Az ablakon túl az esti szürkületben, hóesésben a ház előtti fennsík épp olyan vészjósló és fenséges, mint az Everest filmben a Déli-nyereg.

 

Hízelgő kutyusokkal álmodom. Ezt a Stüdlgrat dolgot én már elengedtem, azért vagyok ilyen nyugodt. Ilyen időben ez nem fog menni és ezt valószínűleg a többiek is belátják reggel. Hajnalban nem kelünk nagyon korán, csak a nappal egyszerre. Hagyjuk az úttörőket utat törni. Mások sem sietnek, mert bár a havazás elállt, a szél bátran süvít. 3 vagy 4 kötélparti hagyja el a házat előttünk. A Stüdlgrat felé nem vezetnek nyomok, s hamar megegyezünk abban, hogy eltékozolt nap lenne ebben a szélben ott próbálkozni. Mi legyen? Menjünk a normál úton? Oké, megyünk.

 

Hamarosan felérünk a gleccserre (Ködnitzkees), s itt haladunk tovább. A csúcs hófelhőben. A kavargó szél egyre erősebben vágja a képünkbe a havat, dolgozik a bőrradír. Az erősödő hóvihar olykor megállásra késztet, az időjárás semmi hajlamot nem mutat a javulásra, így gondolkodóba esünk. Nézzünk csak egy prognózist! Itt valahol, ott valahol négy-öt magyar összehajol; a gleccseren kb. 3200m magasságban körülálljuk a Tigris mobil telefonját és az interneten becserkészünk egy részletes előrejelzést a hegyre, a mai napra. A szél marad, délutánra további csapadék várható. Ilyesmiről korábban szó sem volt. Az a fránya azori orr betette a lábát... A csúcsra ma nem lehet biztonságosan feljutni. Ha fönt, az Adlersruhén az Erzherzog házban kapnánk szállást – ami erősen kétséges szombaton – akkor is egész nap malmozhatnánk odafent. Miután összeszámolom, hogy hárman eddig 14 alkalommal jártunk a csúcson, tehát semmi becsületbeli ügyünk, sürgős elszámolni valónk nincs ezzel a heggyel, s máris hátat fordítunk a felhőbe takarózó Nagy Harangnak és elindulunk lefelé. Más, kisebb hegyen talán hasznosabban tudjuk tölteni a szabad napjainkat!

Hoher Dachstein 

(fotók: https://plus.google.com/photos/109969322265258264765/albums/6317673830581932209)

Úgyis terveztük a Hoher Dachsteint, s mivel a déli oldalon 3000m alatt olvad, ott talán könnyebben labdába rúgunk. Annyit mindenesetre megér, hogy megnézzük, legfeljebb továbbállunk Eisenerz felé.

 

Ramsauban a Gleccserles Panzióban kapunk helyet. A hegy felhőben, szitál az eső, de Józsi olyan garnélás rizottót készít nekünk, hogy rögtön optimistábban látjuk a világot. Vasárnap reggel 8.30-kor már visz is bennünket a kabinos felvonó... egyelőre bele a sűrű, sötét felhőbe. (A ramsaui Daschtein Südwandbahn felvonóra előzetesen interneten helyet kell foglalni és a kinyomtatott foglalást a jegyvásárláskor, meg a lenti és a fenti beszálláskor is elkérik.) A felvonó felső állomásán (2613m) ellenben csak kósza felhők és verőfény fogadnak. A hegy déli oldalán gomolyog a szürkeség, a Schladminger Gletscher viszont napfényben fürdik. Hurrá! Jelentős tempóban lódulunk hát a raktrakok által a gleccserre gyalult széles ösvényen nyugat felé, hogy a Dirndl csúcsokat megkerülve a Hallstätter Gletscheren megérkezzünk a 2995m magas Hoher Dachstein csúcsra vezető Schulteranstieg nevű via ferrata 2750m-en levő beszállásához. 

 

A via ferrata „csak” B nehézségű ugyan, de könnyű róla lepattanni, mert viszonylag nagy magasságban található, sokszor erősen jeges. Legnehezebb szakasza maga a beszállás, ahol direkt nem faragtak lépéseket, fogásokat, és az útvonalat nem is valami szimpatikus repedésben vezették fel, ellenben jó vastag drótkötéllel szerelték, hogy nehéz legyen az amúgy is lehetetlen helyen átszerelni. Aki ezen a talán 20 méteren túljut, utána már öröm-mászásban van része a csúcsig, meg vissza, egészen amíg vissza nem ér a beszálláshoz és ugyanitt le is kell másznia. Előttünk négyen érkeztek a fal alá, ebből ketten a beöltözés után – az előttük beszállók mutatványait nézve – úgy döntenek, hogy a nap hátralevő részét inkább a közeli turistaházban, büfézéssel töltik. A másik páros fele kb. 10m után fordul vissza. Négyből hárman feladták a szemünk láttára. És én sem bánom, hogy csak a Tigris látja, hogyan kuszkorodok fel a falra.

 

Ez a szűrő ellenére így is sokan vagyunk a sziklán, s a felvonó folyamatos üzemben ontja az embereket (akiknek a többsége persze inkább a könnyebb csúcsokon vagy az étteremben tolong, de ide is jut azért bőven vállalkozó). A csúcsig másfél óra lenne az út, de a várakozások miatt ez nyilván hosszabb lesz. Nem baj, mert szép időnk van, sok helyen ki lehet térni és nincs különösebben lefagyva a pálya, a hágóvasakat elő sem vesszük. Bátor felszökések, romantikus párkányok, aztán a csúcs. 30 éve az első önálló alpesi túrám legelső állomása a Dachstein-hegység volt, s a Gosau-tavaktól felnézve arra gondoltam, egyszer fel kellene menni oda, a csúcsra. És most megkaptam. Az örök életnek talán ez az egyetlen előnye, hogy nem kell kapkodni, előbb-utóbb mindenre sor kerül, csak ki kell várni az idejét.

  

Kaiser Franz Joseph Cliffhanger

(fotók: https://plus.google.com/photos/109969322265258264765/albums/6317682462949127121)

Präbichl egy 1226m magas hegynyereg az Eisenerzi-Alpok és a Hochschwab között, Eisenerz fölött. Bő negyed százada egy egyetemi kirándulás alkalmával már magával ragadott e táj szépsége. Most itt verünk tanyát, a Salamandra Apartmanházban. Ervin, a tulaj, mielőtt több napra elutazik, főz egy kiadós adag póréhagymalevest, amit együtt elköltünk, aztán elmagyarázza a projektor működését, és; huss! Mi pedig megnyitjuk a háromfős präbichli magyar olimpiai szurkolói zónát.

 

Másnap irány a közeli Kaiser Franz Joseph klettersteig. Sok kedvem nincs hozzá, de ez a ferrata manapság már lassan hozzátartozik az általános műveltséghez. „Tavaly Irénke is megcsinálta, neked is menni fog!” - mondja Józsi. Persze. Akkor biztosan menni fog. Józsi szerint 2 óra az út fel. Neki biztosan, de a Bergsteigen.at topo-ja szerint 4 óra mászás, 2 óra a lejövetel, megközelítő menettel 6.15 óra az egész, D-s nehézséggel. Inkább erre a nagyságrendre készülök.

 

Nem megy könnyen a mászás és nem is élvezem. Mondják, hogy majd közben tetszeni fog. Kíváncsian, várom, hogy mikor? Minden mászásban van valami szép, egy párkány, egy sziklatű, de itt valahogy nem találom a lelkesedés okát. Kicsit olyan, mint Mozart 2. hegedűversenye, ami nem csúnya ugyan, de különösebben nem is szép, viszont majdnem el tudom játszani.

 

A 860m szintkülönbség 3/4-én túl, épp egy C/D-s nehézségű, függőleges, kitett szakaszon járunk már, amikor... Átadom a szót a Tigrisnek, mert ő jobban látta, mi történt:

Robi kért meg, hogy saját szemszögemből meséljem el a történteket. Kavarognak a gondolatok bennem…

Talán kezdjük ott, hogy előző nap a Dachstein csúcson jártunk; B klettersteig előtte utána egy kis gleccserjárás jó kis olvadt hóban, amit Robi nagyszerűen teljesített, szabályosan nyargalni kellett utána. Egy átcuccolás és éjszakai nyugodt pihenő után mentünk Eisenerzbe és mentünk neki a Kaiser-Franz-Joseph klettersteignek. Ez egy eléggé nehéz klettersteig, de több helyen van pihenő szakasza. A mászást Józsi kezdte meg, utána szállt be a falba Robi és a sort én zártam, nem titkoltan azért, hogy Robinak segítsek ha esetleg technikailag megszorul.

A fal felső szakaszában jártunk már, gyakorlatilag kb. 3 méter volt a klettersteig mászós részéből hátra, s épp a saját biztonsági kletter szettemet kötöttem át a felettem lévő szakaszba, amiből a Robi épp az átkötést kezdte meg… ekkor egy hang jött felülről és nem jó… Felkaptam a fejem, de már zuhant is rám a Robi, talán annyit tudtam tenni, hogy bal kézzel még jobban ráfogtam a drótra, és a jobb kezemmel kaptam felé.

Robi a lehető legrosszabb módon esett ki, fejjel előre, egyik lába a drótkötél alá szorult és így zuhant le alám. Azonnal kerestem a sérülést, helyzetet mértem fel, ami nem volt jó. Fejjel lefelé lógott alattam, egyik lábfeje nekem kb. mellmagasságban a drótkötél alá akadva, másik lába az előző alatt a falnál, és ami rémületes volt és őt is rémülettel töltötte el, hogy a fejjel lefelé kiesés miatt a rántástól a beülője csúszni kezdett, vagyis ő szépen fejjel lefelé csúszott ki a beülőből, a mintegy 300 méteres mélység felett.

Első momentun volt, hogy ki kellett szabadítanom a lábát, ami azért volt félelmetes mert gyakorlatilag az fékezte a kicsúszását a beülőből. Ezután nyúltam le, megragadva a kezét, de a kiszakadástól és a lezuhanás okozta „sokk” miatt is Robi nem nagyon tudott nagy erővel fogni, és éreztem, hogy így nem fogom tudni visszabillenteni. Egy lábbal az egyik biztosító szögön állva, a beülőmben bízva egyik kézzel belekapaszkodtam a Robi hátán lévő hátizsák mellhevederébe, hogy addig is a folyamatos csúszását, ki a beülőből valamennyire fékezzem, (itt hangzott el egy két mondatos párbeszéd, ami elmenne ugyan Hollywoodban is, de itt és akkor sokkal nagyobb jelentősége volt. Robi lemondott saját magáról és annyit mondott, hogy „ki fogok csúszni”, ekkor annyit válaszoltam neki és ku… -ra komolyan is gondoltam, hogy „te itt ma nem fogsz leesni, akkor is felhúzlak”) másik kézzel a beülőmön lévő fix kötélgyűrűt leoldva, azt hurokként a Robi csuklójára dobtam, és azon keresztül, nagyjából magam sem tudom honnan koncentrált erővel feltéptem a kezét és őt magát addig hogy a hevederrel a kezét odarögzítettem az én beülőm biztonsági gyűrűjéhez. Majd ezt megcsináltam a másik kezével is. Ezután újra nekiduráltam magam és még feljebb húztam kezenként. Utólag panaszkodott is, hogy vajon mitől zsibbadnak a kezei…

Amikor már sikerült feljebb húzni, ettől még nem voltunk jó helyzetben. Felettünk már elment a Józsi, nem is látta, hallotta mi történt, hiába kiabáltam neki, nem hallotta. Alattunk senki. Sikerült a Robit most már függőlegesbe forgatni, és a kezét kiszabadítottam a rögzítésből, a hátizsák hevederével rögzítettem a falhoz, és ekkor kezdődött el a tornázás, hogy valahogy visszarángassuk rá a beülőt. Nem volt egyszerű mutatvány, de sikerült. Igaz még mindig nem tudott a lábára állni mert még tartotta a kantár ami zuhanáskor rendesen beszorult és mivel ezen lógott még át kellett kötnöm, hogy ki tudjam szabadítani.

Ezzel is megvoltunk, akkor jött a tanakodás, hogy mi legyen. Végül úgy döntött, hogy az alattunk mintegy 15 méterre és balra lévő pihenőhelyre visszamászik a segítségemmel, ott majd meglátjuk. Ez viszonylag szinte már problémamentesen sikerült is. Ott egy nagyobb mennyiségű csoki elfogyasztása után végül az a döntés született, hogy felfelé semmiképp hiszen a kiszakadással minden erő elment belőle, kezeit lenyúzta, nem tudja magát felhúzni ezért a segítségemmel visszamászunk a komplett Kaiser-Franz-Joseph klettersteigen az alsó kiszállóig, és nem veszi igénybe a free repülést. Hát nem volt egy egyszerű mutatvány, de sikerült nagyjából már problémamentesen abszolválni a lemenetelt.

Hát, így... Igen, kértem, hogy írja le, mert ha szavakba önti, azzal átpakolja az agya egyik féltekéjéből a másikba, s a nyomasztó hangulatokból, benyomásokból tárgyiasult élmény lesz, ami kezelhető, elereszthető, nem rágja tovább az embert, nem jön elő álmok képében sem. És ugyanezért írom le magam is.

Az utolsó függőleges szakasz végén (a topo-n a 7-es pont előtt van ez), a felsőbb, menedékesebb szakaszra történő átkötés alatt, kicsúszom az állásból – ami jelen esetben két pirinyó sziklabütyök – s egyre gyorsulva csúszom a csaknem függőleges falon, mígnem a bakancsom valamiben elakad, a lendület hanyatt kifordít, s innentől már fejjel lefelé, a hátamon csúszom, végig a drótkötélszakasz, meg a ferrata kantárom teljes hosszát, azaz valami 4-5 métert. Oké, aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák. Felnézek, várom, hogy a karabinerek csattannak a konzolon, aztán a felszakadó varratok elnyelik az esés energiáját. Ehhez képest az eddigi ijedtséget jeges rémület váltja fel, amikor a varratok felszakadása helyett a ferrata kantár elkezdi letépni rólam a beülőt. Konstatálom, hogy végem van... egy pillanat múlva azonban, valami csoda folytán mégiscsak fennakadok.

Bal lábfejem a drótkötél, a rögzítő konzol és a szikla közé szorulva, jobb lábam térdben behajlítva az egyik lépő/kapaszkodó tüskén, fejem valahol a Tigris lábainál. A beülőm térdig lecsúszva. A nagy melegben feltűrtem a nadrágom szárát, ebben akadtak el a combhevederek. Bal kézzel meg tudom fogni a drótkötelet, de erőt kifejteni, érdemben megkapaszkodni, vagy pláne felhúzni magamat, nem tudom. Teljesen magatehetetlenül lógok. Józsinak hiába üvöltünk ő előre ment és a fal kifelé viszi a hangunkat, így nem hall bennünket. Alattunk sincs senki, hétfői pangás a falon. Csak a Tigris erejében, ügyességében és Isten kegyelmében bízhatunk. 60 kilós nőnek kell megbirkóznia egy 80 kilós tehetetlen testtel, nagyjából fél lábon állva egy 300 méteres falon.

A Tigris (aki Mária) jobb kezemre egy hevedergyűrűt hurkol, azzal húz, míg ki tudja kötni egy acéltüskéhez. Meglep, hogy milyen tartósan és nagy erővel tudok így kapaszkodni. Ezután a bal kezembe kapaszkodik kézzel és azt is húzza. Ez már a Cliffhanger filmben sem működött és most sem, magnézia nélkül nem tudjuk rendesen megragadni egymást. Közben érzem, hogy kezd kicsúszni a lábam a fennakadt bakancsból. Ha abból is kiesek, akkor már csak rövid másodperceket fogok a hevederen fél kézzel csüngve tölteni, aztán elkezdek csúszni. A fal egyenetlensége valahol kidob a mélység fölé, ahol még párat pördülök a becsapódás előtt. Kisvártatva aztán megérkezik a bakancs is az árnikák és tárnicsok közé, mellém. A Tigris pedig sír a falon. Hallottam már sírni, telefonban.

Közlöm vele a felismerést, hogy hamarosan le fogok zuhanni. Ő azt mondja, nem fogok, s a hátizsákom hevederét a beülőjéhez köti, miközben egy pillangó száll az arcomra. Valahogy feljebb szuszakolja és rögzíti a felsőtestemet, aztán kiszabadítja a drótkötélbe beakadt lábamat. Így már a felsőtestem is szabadabban mozog, s hamarosan fél fenékkel azon az acéltüskén ülök, amire a beülőm és a jobb lábam akadt fel. Ülve már tudok lazítani a karjaimon és kínos manőverek árán a beülőt is vissza tudjuk húzni a helyére.

Szóval, acéltüskén ülök, háttal a drótkötélnek, 300 méteres fal tetején. Valahogy el kellene innen menni, mert nem jó nekem itt, és másoknak is útban leszünk. Úgy érzem, hogy segítséggel le fogok tudni mászni az utolsó pihenőig mindenképpen. A felfelé utat – akármennyivel lenne rövidebb – ebben a fizikai és pszichés állapotban – nem merem vállalni. A Tigris kiakasztja a beszorult karabinereimet s elkezdődik az ereszkedés a kb. 15 méterrel (5 emelettel) alattunk levő pihenőbe. Amikor látom, hogy egy páros épp kiharántol onnan, leszólok nekik, hogy menjenek vissza és várjanak. Hamarosan mi is megérkezünk. Kulturáltan, de érezhető ingerültséggel kérdezik, hogy mi komolyan lefelé akarunk menni a ferratán? Közlöm velük, hogy lezuhantam, meg gondolom, látszik is rajtam, hogy valami nem oké, úgyhogy hamar összeáll a kép náluk is...

A Tigris kitöm csokival, aztán folytatjuk az ereszkedést. Mondanom sem kell, hogy a C-s, D-s szakaszok idő közben nem lettek könnyebbek, lefelé sem egyszerűbb ez a ferrata, csak kevesebb izomerő kell hozzá. De, előbb-utóbb ez is véget ér, s leérünk az 1-es pontnál levő „vészkijárathoz”, ahonnan az ösvény kivezet egy turistaútra. Itt már jobban tudunk beszélgetni, s a Tigris elmondja, hogy az nagyon rossz volt, amikor azt mondtam, le fogok esni, s ő látta a szememben, hogy feladtam. Akkor arra gondolt, lehet, hogy kitépi a karomat, de nem fog hagyni leesni. Megcsinálta, örök hálám érte. Volt már egy-két egészen szürreális közös kalandunk a hegyekben, mindig megoldottuk önerőből – de ez most egy kicsit sokkoló volt. Mondom neki, ezek után kérhet tőlem akármit, ha akarja, elveszem feleségül.

Reggel kilenc előtt indultunk felfelé, délután három van, mire visszaérünk a parkolóba. Végül is normaidőre teljesítettük a feladatot, csak egy kicsit formabontó módon. Kezem, lábam tele horzsolással, véraláfutással. Bármilyen menő zombi-filmben smink nélkül statisztálhatnék, komolyabb sérülésem azonban nincsen. Hamarosan befut Józsi is, aki el nem tudta képzelni, hová tűntünk. Eisenerzben aztán az első boltban egy plüss kardfogú tigrist veszek a barátomnak ajándékba, megmenekülésem emlékére. De ez csak egy gesztus. Azt, hogy a barátom megmentette az életemet, egyikünk sem fogja elfelejteni, soha.